Azon túl, hogy legelőször is nyelvi képződmény, az irodalmi műalkotásnak nincs időtlen lényege. Ugyanakkor minden nagy korszakban lényegi ismérvek alapján tekintünk műalkotásnak egy szöveget. Az értelmezés gyakran mégis úgy lát munkához, mintha már mindig is tudná, mi és miként tesz műalkotássá egy szöveget, sőt, mintha eleve elintézett kérdés volna, hogy mi számít műalkotásnak egyáltalán. Kivált pedig nagy műalkotásnak. A könyv a strukturalizmus nagy hatású térbeli műfogalmával szemben a – szöveg és az olvasás köztes terében megképződő – műalkotásnak abból az időbeli létmódjából indul ki, amely a művészeti ágak közül egyedül még a zenének sajátja. A létmódja felől megvilágított műalkotás ugyanis a maga kettős időszerkezete jóvoltából egyszerre van belefoglalva az olvasási eseménybe és beillesztve a költészet szűntelen mozgásban lévő hatástörténetébe. A kötet előbb a szöveg művé válásának problémáit tárgyalja, majd olyan irodalmi olvasásmódra tesz kísérletet, amely megkerülhetetlennek tekinti a közlés hangolt beszédszerűségét s vele a dikció, a modalitás, a ritmus, a prozódia, a dallamvonal és a frazírozás poétikai teljesítményét. Mert nélkülük a műbeli igazság nem művészetként történik meg velünk. A költészetben Rilke, Babits, Benn, Szabó Lőrinc és Nemes Nagy, az epikában Stendhal, Tolsztoj, Flaubert, Hamsun, Kosztolányi és Márai alkotásai állnak az értelmezések előterében. A szakmai értékelésből: „A bonyolult összefüggéseket világos okfejtéssel tárgyaló, módszertani értelemben is hiánypótló könyv nemcsak a szakemberek és a művelt közönség köreiben találja majd meg érdeklődő olvasóit, hanem az egyetemeken is fontos oktatási segédanyag lehet, mint ahogy 20. századi irodalmi hagyományaink középiskolai közvetítését is hatékonyan segítheti elő.” (Szirák Péter)